A nyolcvanas évek végének nagy Milanjától kezdve jó tizenöt éven át a Serie A egyet jelentett a világ legjobb futballjával, az olasz csapatok sorra nyerték az európai kupákat, az UEFA-kupában egyeduralkodók voltak és rendszeres szereplői a BL-döntőnek.

2003 óta kétszer olasz csapat, 2007-ben a Milan és 2010-ben az Inter nyerte meg a Bajnokok Ligáját, ami alapján azt gondolhatnánk, az olasz futballal semmi gond: csakhogy az utóbbi öt év eredményességi mutatói alapján a Serie A-t már a Bundesliga is megelőzte, így ennek a szezonnak a végén már csak két csapat megy egyenes ágon a BL-be és egy selejtezhet Olaszországból, míg a német indulók száma 3+1-re ugrik.

Maximum négy csapatot ad a Premier League, a spanyol liga és a Bundesliga – a Serie A visszacsúszott negyediknek, elméletileg a franciák szintjére.

A visszaesés nem csak az eredménytelenségben érzékelhető, hanem a csillagok elvándorlásában is, persze a kettő egymást generálja. Jelenleg már csak két pályája csúcsán lévő világsztár futballozik Olaszországban, Zlatan Ibrahimovic a Milanban és Wesley Sneijder az Interben. A Románál és a Juventusnál még mindig Totti és Del Piero a név, hiába járnak már túl a 35-ön. Az előző 15 évben mindig a nagyok mögötti elsőként számon tartott Fiorentinának világklasszisa sincs, sőt, igazából nevesebb játékosa sem akad.

A klubtulajdonosok mindezt azzal magyarázzák, hogy képtelenek versenyezni a spanyol adótörvényekkel és a Premier League dúsgazdag – arab, orosz, amerikai – klubtulajaival, ami valóban a leépülés egyik oka.

Spanyolországban ugyanis 2005 óta él a Beckham-törvény, ami azt jelenti, hogy az országban évi 183 napot tartózkodó külföldi munkavállalók 600 ezer euró éves kereset fölött is csak 24 százalékot adóznak szemben a spanyol állampolgárokra érvényes 43 százalékkal.

Olaszországban ilyen nincs, ráadásul az adó 50 százalék körül van, vagyis képtelenek versenyezni a spanyolokkal, akik a 25 százaléknyi különbséget odaadják a futballistáknak, vagyis a sztárok ennyivel többet tehetnek zsebre a spanyol Ligában, mint a Serie A-ban.

A legutóbbi példa a chílei Alexis Sanchez, aki a nyáron szerződött az Udineséből a Barcelonába úgy, hogy a nagy olasz klubok nem is licitáltak rá, mert tudták, képtelenek versenyezni a Barcánál kapott fizetésével.

A helyzet az olaszoknál a nyáron tovább romlott, mert a kormány újabb adót vetett ki a különösen jól keresőkre: 90 ezer euró éves bér fölött újabb 5 százalékot, 150 ezer euró fölött 10 százalékot kell az állam számára kicsengetni. Emiatt volt a legutóbbi játékossztrájk augusztusban: a klubok kivetették az 5-10 százalékot a futballistáikra, csakhogy azok szerződésében nettó összegek szerepeltek a fizetési rubrikában, így megtagadták az új adó kifizetését vagyis szerződéseik módosítását, mondván, fizesse a plusz költséget az egyesület. (Végül ideiglenesen megállapodtak, így két hét csúszással elindult a bajnokság.)

Összegezve: Spanyolországban ugyanaz a sztár bő 30 százalékkal többet kereshet, mint Olaszországban, amikor 2010 nyarán Zlatan Ibrahimovic visszaszerződött Milanóba, a Milanhoz a Barcából, vállalta ezt a bércsökkentést.

Tovább nehezíti az olasz egyesületek pénzügyi helyzetét, hogy a stadionjaikat egy kivétellel mind bérlik, egy vagyonért, így nem adhatják ki különböző rendezvényekre. A stadionok a városok önkormányzatának tujadonában vannak, így a szuperkoncertek, atlétikai versenyek és más nagy bevételt jelentő események hasznát azok fölözik le.

Konkrétan: a Milan, az Inter, a Roma és a Lazio nem adhatja ki U2-koncertre a San Sirót, illetve a Stadio Olimpicót, míg a Real Madrid vagy a Manchester United nagy bevétellel tarthat fesztivált saját arénájában.

Olaszországban egyetlen klubnak van saját stadionja, a Juventusnak, az új 41 ezer férőhelyes létesítményt alig két hete avatták, ami előrelépés, csakhogy épp a Juventus az az olasz klub, aminek soha nem volt anyagi gondja: a nyáron is simán elköltött 90 millió eurót úgy, hogy semilyen kupabevételre nem számíthat sem az előző sem az idei szezonból. (Vagyis a Juventus előbb-utóbb visszatér az olasz futball csúcsára, ez csak idő kérdése.)

Nem tett jót a stadionkérdésnek – a fentiek miatt közvetve az egész olasz futballnak – a 2016-os Eb-pályázat bukása: a stadionépítési projektek bedőltek, csak a Juventus tartott ki, mert az anyavállalat FIAT képes volt finanszírozni. A jelenlegi stadionok elavultak és csúnyák, már azok is jó húsz évesek, amiket az 1990-es világbajnokságra építettek.

A stadionok nem vonzóak, kevés a sztár, így kevésbé látványos a játék, így a meccsre járás nem vonzó, vagyis kevesebbeket érdekel – csökken vagy stagnál a nézőszám, tovább gyengül a Serie A.

Ehhez jön még az állandó korrupció, a futball negatív megítélése: a mostani első osztályú bajnokságot az Atalanta -6 pontról kezdi, mert lebukott a legutóbbi, kisebb, vidéki klubokat érintő botrányban.

Mégis, a számos fenti ok ellenére is menthető lenne a Serie A, csakhogy tavaly, illetve idén jött a kegyelemdöfés, ami akkor is megölné a játékot, ha lenne benne pénz: gyenge edzők lepték el a topcsapatok kispadját.

Az Inter Mourinhóval 2010-ben megmutatta, ha alkalmas ember kerül egy csapat élére, az a pályán kívüli nehézségek ellenére is tud kimagaslót alkotni: a portugállal megnyerték a bajnokságot, a kupát és a BL-t.

Mourinho átment a Realhoz, és Massimo Moratti klubtulajdonos újra – ahogy Mourinho előtt 20 évig – elkezdett mellényúlni: Rafa Benítezt négy hónap, Leonardót fél év, legutóbbi felfedezettjét, Gian Piero Gasperinit másfél hónap után rúgta ki, alig egy hete. A helyére a szintén rossz választás Claudio Ranieri jött, bár ebben a mezőnyben akár még ő is beválhat.

A Milan röhögve nyerte a bajnokságot Massimo Allegrivel is, akinek csapatát a Tottenham simán kiverte a BL-ből már a 16 között. Allegri a bajnoki siker miatt természetesen maradhatott, de az új szezonban otthon ikszelt a Lazióval, simán kikapott Nápolyban, majd újra otthon döntetlenezett, az Udinesével. Az ikszek után a hétvégén otthon 1-0-ra megverte a Cesenát, a másik szezonbeli sikerélménye a Barcelonában elért 93. perces mázlis döntetlen.

A Roma a teljesen tapasztalatlan és koncepciótlan Luis Enriquét szerződtette, a csapatot a Slovan Bratislava ki is verte az EL-ből, a bajnoki nyitányon otthon győzte le a Cagliari. A bajnokságban aztán összehoztak egy szánalmas 0-0-t az Interrel, otthon 1-1-et a Sienával. Vasárnap végre nyertek, 1-0 Parmában.

A Juventusnál a szintén rutintalan, második A-ligás – az első, Atalantától kirúgták – klubjánál próbálkozó Antonio Conte a tréner, négyből kettőt nyert, de legutóbb Torinóban nem bírt a Bolognával, majd idegenben a Cataniával.

A Fiorentinát Szinisa Mihajlovics edzi annak ellenére is, hogy az előző szezonban kilencedikek lettek.

A két legjobb futballtréner a Napolinál és az Udinesénél van, Walter Mazzarri tavaly 3. lett a déliekkel, Francesco Guidolin 4. az északiakkal. Mindketten kettőből kettőt nyertek a bajnokság elején, aztán a Napoli bukott a Chievo ellen, majd ikszelt, az Udinese egy pontot hozott a Milantól, kettőt hagyott a Cagliarinál. Sanszos, hogy a Juventusszal ők fognak küzdeni a bajnokságért az Inter és a Milan helyett. (Bár utóbbi kerete annyira erős, hogy edző nélkül is ott lehet.)

Nem lenne meglepetés, ha a Napoli meg is tudná nyerni a Scudettót, de ez az olasz futballon nem fog segíteni: Nápoly – vagy Udine – nem fog tudni megfizetni világsztárokat, így a Serie A a BL-ben akkor lehet újra sikeres, ha az Inter vagy a Milan kap egy alkalmas edzőt vagy ha a Juventus ismét régi nevéhez méltó klubbá válik. Jelenleg utóbbira látszik nagyobb esély, de még ahhoz is évekre lehet szükség.